„Genetika”, „sors”, „eleve elrendeltség”. Vajon mekkora szerepük volt egész eddigi életedben?
Eltűnődtél már azon, hogy vajon miért futtatod le a fejedben ugyanazokat a negatív gondolatmeneteket újra és újra? Vagy azon, hogy miért hagyod még mindig a környezetednek, hogy játszadozzon veled, hatást gyakoroljon rád, uralkodjon feletted? Mi kényszerít a passzív szemlélődő állapotába? Lehetséges, hogy van valami a háttérben, ami erősebb nálad és visszatart a változástól.
Dr. Joe Dispenza gyakorló csontkovács, egészségközpont vezető, amerikai agykutató, bestseller író, és nemzetközi előadó.
Miután súlyos, többszörös gerincsérüléssel járó kerékpárversenyen szenvedett balesetből (triatlonversenyen elütötte autóval egyidős nő) az orvosok által közölt élethosszig maradandó fogyatékosság (lebénulás) ellenére sikerült kizárólag mentális eszközökkel teljesen felépülnie, további életét a biokémia, a kvantumfizika, az epigenetika és az agy működési mechanizmusainak a feltérképezésének szentelte. Világszerte tart előadásokat és képzéseket, ahol a legújabb tudományos eredmények ismertetése mellett azt tanítja az embereknek, hogy a meditáció segítségével hogyan képesek a gondolatok és az elme meggyógyítani a testet és megváltoztatni a valóságot.
35 éves korodra a személyiséged 95%-a memorizált viselkedés, érzelmi reakció, hit és felfogás, ami olyan, mint egy tudatalatti számítógépes program. Naponta mintegy 60-70.000 gondolatunk van. Ezeknek a gondolatoknak a 90%-a ugyanaz, mint tegnap volt. Tehát amikor az emberek változtatni akarnak, és az 5-10%-ot adó tudatos elméjüket használják a 90-95% memorizált, tudatalattival szemben, abban a pillanatban, ahogy van egy világos gondolatuk, vagy valamire reagálnak a környezetükben, visszatérnek a régi énjükhöz, és a program újraindul. Tehát a változáshoz felül kell emelkedni a függőségeken, a szokásokon, a viselkedéseken, amik a régi énhez kötnek. A legtöbb ember, amikor nem érzi magát a réginek, a teste küld egy jelet az agynak, hogy kezdjen úgy gondolkodni, mint ahogyan az elmúlt 20-30-40-50 év során érzett! Ha hallgatunk ezekre a gondolatokra, azok ugyanazokhoz a választásokhoz vezetnek, amik ugyanolyan viselkedést eredményeznek. Ugyanazok a viselkedések mindig ugyanolyan élményekhez vezetnek, ugyanazok az élmények ugyanolyan érzelmeket váltanak ki. Ugyanazok az érzelmek ugyanolyan érzésekhez vezetnek. Az ember azt mondja: ez helyesnek érződik. Pedig csak ismerősnek érződik. Ezért nehéz változtatni a viselkedésünkön…
1. lecke: Miért olyan nehéz a változás?
A változás és átalakulás folyamata, a viselkedésed összhangba hozása a szándékaiddal nehéz folyamat. A kihívás abban rejlik, hogy képes vagy-e áthidalni a tudás és a tapasztalat közötti szakadékot. A változás azonban nem olyan nehéz, mint gondolnád, ha tudod, hogyan összpontosítsd a figyelmedet és irányítsd az energiáidat. A tested folyamatosan követi az elméd irányát, ahogyan a figyelmedet a külső világod különböző elemeire irányítod. Lehetséges tehát, hogy a tested éppúgy kövesse az elmédet egy ismeretlen tapasztalatba, mint egy számodra ismerősbe.
Életünk során a jól beidegződött rutinok, mindennapi tevékenységeink, aktív pénzkereső munkánk során versenyzünk az idővel (elég csak a munka-magánélet egyensúlyára gondolni), létállapotunk felfokozott (sok a teendő, a határidők, célok, teljesítendő tervek, megannyi email-telefon-tárgyalás), működésünket tükröző agyhullámaink felfokozott úgynevezett “magas béta” frekvenciaszinteken zajlanak, nyugalmi állapotunkra csak vissza-vissza emlékezve folyamatos stresszhelyzetben létezünk. Ezalatt a napokig, hetekig, hónapokig zajló egybefüggő stresszelt életfolyamban keressük a kreatív énünk kiteljesedését.
Miért olyan nehéz a kreatív pillanatokban élni? Ha a kellemetlen múlt vagy a rettegett jövő áll a figyelmünk középpontjában, az azt jelenti, hogy elsősorban stresszben élünk – vagyis túlélő módban vagyunk. Akár az egészségünk miatt aggódunk (a testünk túlélése miatt), akár a lakáshitelünk miatt (a külső környezetünktől megóvó menedék miatt), vagy azért, mert nincs elég időnk, hogy megtegyük a túlélésünkhöz szükséges dolgokat, a legtöbbünknek jóval ismerősebb ez a függő létállapot, amelyet „túlélő” módnak fogok hívni, mint az, amelyet teremtőként élünk át.
Életünk megváltoztatásához először is meg kell értenünk a teremtő és a túlélő mód közti különbségeket.
A túlélő módban élt élet megértéséhez képzeljünk el egy állatot, mondjuk egy szarvast, amelyik az erdőben legelészik. Tegyük fel, hogy homeosztázisban, azaz tökéletes egyensúlyban van. Ha azonban veszélyt érzékel a külvilág felől – mondjuk egy ragadozót –, akkor beindul a vészreakció, vagyis működésbe lép a szimpatikus idegrendszer. Ez az autonóm idegrendszer része, amely a test automatikus funkcióit tartja fent – például az emésztést, a hőszabályozást, a vércukorszintet és hasonlókat.
A test kémiája megváltozik, hogy felkészítse az állatot az észlelt veszélyre – a szimpatikus idegrendszer automatikusan aktiválja a mellékveséket, ezáltal óriási energia válik mozgósíthatóvá. Ha a szarvast üldözőbe veszi egy falkányi prérifarkas, ezt az energiát használja fel a menekülésre. Ha elég fürge ahhoz, hogy épségben elmeneküljön, akkor úgy 15-20 perc múlva, amikor már nem fenyegeti veszély, az állat visszatér a legelészéshez, és belső egyensúlya ismét helyreáll.
Mi, emberek, ugyanilyen rendszer szerint működünk. Amikor veszélyt észlelünk, a szimpatikus idegrendszerünk bekapcsolódik, mozgósíthatóvá válik az energia, és így tovább, gyakorlatilag ugyanúgy, ahogy a szarvasnál. Az emberiség őskorában ez a csodálatos alkalmazkodóképességet tanúsító reakció segített, hogy szembeszálljunk a ragadozókkal és más veszélyekkel. Az ilyen állati képességek remekül szolgálták az emberi faj fennmaradását.
A gondolat az embernél önmagában is képes stresszválaszt kiváltani – és fenntartani
Sajnálatos módon a Homo sapiens és az állatok világába tartozó bolygólakó társaink között számos különbség van, amelyek már nem annyira válnak a javunkra. Valahányszor testünk kibillen kémiai egyensúlyából, „stressz” jön létre. A stresszválasz a test természetes reakciója az egyensúly megbillenésére – arra törekszik, hogy visszakerüljön egyensúlyi állapotába. Akár egy oroszlánt pillantunk meg a Serengeti Nemzeti Parkban, akár a nem túl barátságos volt barátunkba/barátnőnkbe botlunk bele a sarki közértben, akár az autópályán tör ránk a frász, mert késésben vagyunk egy találkozóról – mindannyiszor kialakul a stresszválasz, mert valahogyan reagálunk a külső körülményekre.
Az állatokkal ellentétben azonban bennünk megvan az a képesség, hogy pusztán a gondolatainkkal vészreakciót idézzünk elő. Nem kell, hogy ennek a gondolatnak bármi köze legyen az aktuális körülményeinkhez. Be tudjuk kapcsolni ezt a reakciót úgy is, hogy valamilyen eljövendő eseményre készülünk. Sőt – és ez még az előbbinél is előnytelenebb –, ki tudjuk váltani ugyanezt a stresszreakciót azzal is, ha egy kellemetlen emléket idézünk fel, amely be van ágyazódva a szürkeállományunkba.
Tehát vagy előre készülünk a stresszreakciót kiváltó élményekre, vagy felidézzük őket; testünk vagy a múltban él, vagy a jövőben. Sajnálatos módon a rövid távú stresszes helyzetekből hosszú távú stresszes helyzeteket csinálunk.
Másfelől viszont, amennyire tudjuk, az állatokban nincs meg az a képesség (vagy inkább fogyatékosság?), hogy olyan gyakran és könnyedén kapcsolgassák be a stresszválaszt, hogy aztán ne tudják kikapcsolni. A szarvasunk sem fog azon rágódni, hogy mi történt vele pár perccel korábban, miután megint vidáman legelészni kezdett, arra meg kiváltképp nem gondol, hogy 2 hónappal ezelőtt is megkergették őt a prérifarkasok. Az efféle ismételt stressz káros az emberre, hiszen egyetlen élőlény sem rendelkezik olyan mechanizmussal, amely meg tudna birkózni a testet érő negatív hatásokkal, amennyiben a stresszválasz nagy gyakorisággal fordul elő és hosszú ideig marad fenn. Más szavakkal: egyetlen élőlény sem tudja elkerülni annak következményeit, ha hosszú távon vészhelyzetben kell élnie. Ha bekapcsoljuk a stresszválaszt, és nem tudjuk kikapcsolni, akkor elkezdünk valamilyen testi probléma felé sodródni.
Tegyük fel, hogy valamilyen (vélt vagy valós) vészhelyzet miatt állandóan bekapcsolgatjuk a test vészrendszerét. Szívünk óriási mennyiségű vért kezd pumpálni a végtagjainkba, és testünk kibillen a homeosztázisból, ezáltal idegrendszerünk már fel is készült arra, hogy vagy elfussunk, vagy felvegyük a harcot. Pedig lássuk be: se a Bahama-szigetekre nem menekülhetünk el, se a kollégánkat nem fojthatjuk meg – ez primitív reakció volna. Következésképpen arra kondicionáljuk a szívünket, hogy egyfolytában hevesen dobogjon, így a legjobb úton haladunk a magas vérnyomás, a szívritmuszavar és hasonló betegségek felé.
2.Lecke: Kvantum perspektíva
Manapság a legtöbb ember a túlélésben él. A túlélésben élni azt jelenti, hogy stresszben élni. A stressz pedig akkor jelentkezik, amikor az agyad és a tested kibillen az egyensúlyából. Amikor érzelmileg reagálsz a külső környezetedre, elkezded megcsapolni a testedet körülvevő láthatatlan elektromágneses energiamezőt és kémiává alakítod. Stresszben élni azt jelenti, hogy a testet állandóan izgalomban tartja az adrenalinból származó energialöket. Idővel az emberek elkezdenek a stresszforrásaik rabjává válni, és elkezdik keresni azokat.
A kvantummező – A newtoni világszemlélet
A modern kornak nevezett időszak nagy részében az emberiség abban a hitben élt, hogy az univerzum természeténél fogva rendezett, mozgása törvényekkel leírható, ezért működése magyarázható és kiszámítható. Az elmélet egyik legjelentősebb képviselője a XVII. században René Descartes, a világegyetem mechanisztikus modelljének híve volt.
Az emberi elme azonban Descartes-nak is nagy kihívást jelentett, mert működésében túl sok változót vélt felfedezni ahhoz, hogy azt bármilyen törvénnyel le lehessen írni. Ezért kijelentette, hogy a tudománynak nem feladata az elme vizsgálata, csupán az anyag természetének megismerése. Az elme nézete szerint Isten eszköze, ezért tanulmányozása inkább a vallásra hárul, mintsem a tudományra. Ezzel Descartes hosszú időre elválasztotta egymástól az anyag és az elme vizsgálatát, és azokat teljes mértékben különbözőnek állította be. Sir Isaac Newton elméletei és kísérletei szintén azt a célt szolgálták, hogy az univerzum működését szabályokhoz kössék, azokra törvényszerűségeket állapítsanak meg. Munkásságában valóban számos elmélet áll rendelkezésre, melyek a rendezett és kiszámítható módon működő világegyetem látszatát keltik. A klasszikus newtoni fizika szerint minden dolgot szilárdnak kell tekinteni, és az energiát leírhatjuk a tárgyakra ható erőként. Ebből következően, ha a valóság mechanisztikus alapelvek szerint előre kiszámítható módon működik, akkor az ember csupán csekély mértékben képes befolyásolni működésének következményeit. A valóság teljes egészében előre meghatározott, és így az ember gondolatai, illetve szándékai vajmi keveset számítanak a dolgok folyását illetően. Ez a nézőpont még ma is tartja magát az emberek gondolkodásában akár tudatosan, akár tudatalatt. Sokan szenvednek attól a gondolattól, hogy szabad akaratuk és tetteik nincsenek hatással a nagy gépezet működésére, ők csupán egyszerű áldozatok ebben a bonyolult rendszerben.
Einstein híres egyenlete
Einstein a több mint 200 évig elfogadott dogmát alapjaiban forgatta fel, mikor a híres E=mc2 egyenletét megalkotta. Ezt mindannyian elfogadottnak tartjuk, bár talán nem is gondoltunk bele ennek a képletnek a jelentésébe. Einstein munkásságával többek között azt bizonyította be, hogy az anyag és az energia gyakorlatilag egymással felcserélhető, hiszen egy és ugyanaz. Munkatársaival nem csak ezt az alapvetőnek tartott elméletet, de több más paradigmát is lerombolt, mely Descartes és Newton elméletei szerint lehetetlen lenne. Ezek megdöntését a korábban csupán anyagnak tartott elemi részecskék alaposabb vizsgálata tette lehetővé, melyekről kiderült, hogy egyszerre tudnak hullámként és részecskeként is előfordulni. Ez ugye teljességgel lehetetlen a régi dogmák szerint, hiszen az anyag vagy ez, vagy az, de mindkettő nem lehet. Gyakorlatilag a newtoni modell alapjaiban, a szubatomi szinten történő megismerésének lehetőségével dőlt meg véglegesen és visszavonhatatlanul. Tudjuk, hogy minden anyagi dolog legfőképpen elektronokból, protonokból, és neutronokból tevődik össze, mint legelemibb alkotó részekből. Ezeknek a részeknek a vizsgálatából született meg új tudományágként a kvantumfizika.
Einstein és kollégái azt tapasztalták, hogy az anyag nem mindig ugyanúgy viselkedik, szubatomi szinten nem ugyanúgy működnek a korábban ismert fizikai törvények. Az elektronok, mint részecskék például kiszámíthatatlan módon viselkedtek, ha kölcsönhatásba kerültek az atom magjával. Mikor elmozdultak a központja felé, energiát nyertek és veszítettek, eltűntek, majd újra megjelentek. Tudóstársa, Erwin Schrödinger elmélete alapján az elektront nem, de annak minden lehetséges helyzetét le lehet írni matematikailag, mely arra használható, hogy az atommag körül egy adott ponton az elektron megtalálásának valószínűségét kiszámítsuk. Ezzel megszületett az elektronok hullám-részecske kettősségének szemléltetési lehetősége. Maradt a nagy kérdés: Hová lesznek a részecskék, mikor eltűnnek a semmiben? A kvantumfizikusok feltételezték, hogy az apró részecskéket vizsgáló személy hatással van az anyag és az energia viselkedésére. A kísérletek azt mutatták, hogy az elektronok egyidejűleg léteznek egy végtelen lehetőség vagy valószínűségsorozatban egy láthatatlan energiamezőben, a kvantummezőben. De egyetlen elektron sem jelenik meg addig, míg egy megfigyelő a figyelmét ennek a konkrét elektronnak egy lehetséges pozíciójára nem szegezi. Azaz egy szubatomi részecske csak akkor képes megmutatkozni, ha valaki megfigyeli. Ennek a jelenségnek a kvantumfizikusok a „hullámfüggvény-összeomlás” nevet adták, de hivatkoznak rá a „megfigyelőhatás” elnevezéssel is.
Tehát ha elkezdjük keresni az elektront, akkor van egy pont a térben és az időben, ahol az elektron összes lehetséges valószínűsége fizikai alakot ölt. Azaz szubatomi szinten az energia reagál a figyelemre, és anyaggá változik. Ennek tudatában már nem lehet többé az elmét és az anyagot különválasztani, hiszen a szubjektív elme mérhető és megfigyelhető objektív változást eredményez a fizikai világban! Ez azt jelenti, hogy ha az elektronra igaz ez az elmélet, akkor a többi elemi részecskére is igaz kell, hogy legyen, melyek az univerzumot alkotják. Legegyszerűbb, ha a hullámállapotban lévő részecskékre lehetőségként nézünk, melyek mindenhol léteznek és sehol sincsenek, és csak a megfigyelésre várnak, hogy részecskeként megjelenjenek, amennyiben valaki megfigyeli őket. Ezek szerint minden lehetőségünk és képességünk megvan ahhoz, hogy a végtelen kvantummezőben található kimenetelek közül mi is kedvünkre teremtsünk.
Kvantummező
A kvantumelmélet szerint a fizikai univerzum egy anyagtalan, kapcsolatokkal keresztül kasul átszőtt információs mező. Ezzel a mezővel minden és mindenki kapcsolatban van, akkor is, ha nem érti, nem érzi ezt a kapcsolatot. A fizikai test nem más, mint rendezett energia- és információs mintázat, mely energiamintázat, ha úgy tetszik rezgést bocsát ki magából. Valójában azonban minden anyagi dolog a saját energiamintázatát bocsátja ki, mely információt is hordoz egyben. Testünk jelzései közül az egyik legjelentősebb az elme által gerjesztett elektromos impulzus gondolat vagy érzés formájában, mely könnyedén mérhető például az EEG készülékkel. Az amerikai HeartMath Intézet kutatóközpontjában tudományos kísérleteket végeztek az érzelmek fiziológiájával, a szív és agy kölcsönhatásával kapcsolatban. Arra jöttek rá, hogy az agyunkhoz hasonlóan a szív is elektromos és mágneses hullámokat bocsát ki magából, ráadásul az agynál sokkal aktívabban teszi mindezt. Az általa keltett elektromos hullámok 100-szor, a mágneses hullámok pedig 5.000-szer erősebbek, mint az agy esetében. Tehát a szív szerepe is kiemelkedő mikor a kibocsátott jelekről, azok erősségéről és az információ továbbítás hatékonyságáról beszélünk. A kutatók ezekkel a kísérletekkel arra jöttek rá, hogy csupán a gondolat (szándék), vagy csupán az érzelem nem vált ki jelentős hatást a kvantummezőben. A megfelelő kommunikációhoz egyszerre volt szükség a célirányos gondolatra és egy emelkedett, pozitív érzelemre. Most már tudjuk, hogy a szív és az elme együttes munkájára van szükség ahhoz, hogy a kvantumlehetőségek közül kiválasszuk és megteremtsük a számunkra megfelelőt. Amikor a felfokozott érzelmet és a tiszta, tudatos szándékot megfelelően alkalmazzuk, akkor azzal olyan jelet adunk, melyre a kvantummező bámulatosan reagál. A kvantummező azonban nem egyszerűen arra reagál, amit akarunk, hanem inkább arra, akik – aktív megfigyelőként – éppen vagyunk. Képzeljük el, hogy a gondolat a kvantummező elektromos töltése, az érzés pedig a mágneses töltés. A gondolataink elektromos jelet küldenek a mezőbe, és az érzelmeink mágnesként vonzzák hozzánk az eseményeket. Gondolataink és érzelmeink együtt egy létállapotot hoznak létre, mely egy elektromágneses szignált generál, ami hatást gyakorol a világunk összes elemére. Minden lehetséges élmény és tapasztalat elektromágneses szignálként létezik a kvantummezőben. Végtelen számú ilyen szignál létezik, melyek közül mi azt vonzzuk be, amilyen jelet kibocsátunk magunkból tudatosan, vagy tudattalanul. Ha létállapotunk megváltozásával másfajta elektromos mezőt tudunk teremteni, ami találkozik az információ kvantummezőjének egyik potenciális lehetőségével, akkor lehetséges lesz, hogy ezt a kívánt eseményt vagy információt bevonzzuk. A megfelelően megváltozott létállapotot a legegyszerűbben talán a gondolataink és az érzelmeink összehangolásával, a szív és az agy működésének koherenssé tételével lehetséges létrehozni. Mivel a szív és az agy által kibocsátott elektromos és mágneses jelek is hullámként terjednek, ezért pontosan úgy viselkednek, mint azt a hullámokkal kapcsolatosan tanultuk az iskolában: az inkoherens hullámok kioltják egymás erejét, míg a koherens hullámok felerősítik egymás hatását.
Tehát ha világos, összeszedett gondolataink vannak a céljainkat illetően, és ezek olyan pozitív, szenvedélyes érzelmi elköteleződéssel párosulnak, amik erős elektromágneses jelet sugároznak, az egy olyan potenciális valóság felé vonz bennünket a kvantumtérben, ami megegyezik azzal, amit el akarunk érni.
„Csak kétféleképpen élheted az életed. Vagy abban hiszel, hogy a világon semmi sem varázslat. Vagy pedig abban, hogy a világon minden varázslat.”
Albert Einstein
3.Lecke: A meditáció tevékenysége
Ha állandóan stresszben vagy és minden figyelmed a külső világodra irányul, akkor elszakadsz a lehetőségek egységes mezőjétől. Ha azonban csökkented az agyadban a fizikai valóságból érkező érzékszervi információkat, akkor annál jobban tudsz a gondolataid és érzéseid belső világára koncentrálni. Ennek a műveletnek a végrehajtása néhány nagyon jelentős fiziológiai és biológiai változást idéz elő az agyban. Azzal, hogy a figyelmedet áthelyezed a problémákról és elszakadsz a külső világodtól, túllépsz a tested és az idő határain.
4.Lecke: Hogyan csináljuk?
Ebben a leckében Dr. Joe Dispenza megosztja tapasztalatait, ahogy arra kereste a választ, miért esik sokaknak nehezére mérhető változásokat elérni az életükben. Az „Engedd el önmagad – …és válj új emberré!” című könyvében felvázolta a személyes változás és átalakulás néhány alapelvét. Egy másik, „A placebo te magad légy” című könyvében megmutatja az embereknek, hogyan gyógyulhatnak pusztán a gondolat által. Levezeti, hogy karnyújtásnyira van az összes eszköz, hogy csatlakozhass a téged körülvevő egységes intelligenciamezőhöz. Megtanulod, hogyan szervezd meg a vegetatív idegrendszeredet és hogyan hozz létre több teljességet és egyensúlyt a testedben.
Minden megvan benned
Mindegyikünkben ott van ez a mély tudás. Néhányan isteni kapcsolatnak, hatodik érzéknek, intuíciónak hívják, én szeretek a belső guruként hivatkozni rá. Ez az az részünk, ami tudja, hogy mi egészek és teljesek vagyunk, az a részünk, ami nem keres külső megerősítést és jóváhagyást. De minket szétkapcsoltak ettől a részünktől. Ezért kell újracsatlakoznunk és újra megtanulnunk kapcsolatba lépni a felsőbb énünkkel.
A belső életed meghatározza, hogy hogyan néz ki a külső életed. A hozzáállásod, hiedelmeid, érzéseid jobban befolyásolják az életed, mint amit a legtöbb ember tud. Tehát a belső életed megteremtésének művészete valószínűleg a legfontosabb készség, amit valaha elsajátíthatsz. Ha nem tanuljuk meg ezt a művészetet, akkor a belső életünk a külső impulzusok véletlenszerű eredményeként jön létre. Hosszútávon ez boldogtalanná tesz és még meg is betegíthet!
Néhányan a saját feltételeink szerint éljük az életünket. Mások megadják magukat a körülményeiknek. Ezzel el is hagyják azt a vibráló erőt, ami az egész teremtést irányítja. Elhagyják a szerendipitást, a csodát, az örömöt, a ragyogást és a teremtés összes csábító elemét. Ha egy kiteljesedett életet szeretnél élni, akkor tudnod kell, hogyan tudod kiaknázni a saját teremtőerődet. El kell ismerned és felelősséget kell vállalnod azért, ahogy gondolkodsz és érzel.
Mindenkinek megvan a saját útja a boldogsághoz, sikerhez és kiteljesedéshez és ennek az eléréséhez ritkán vezet egy lineáris út.
A pszichológus Erik Erikson a pszichoszociális krízisekre vonatkozó emberi fejlődést modellező epigenetikus elméletet állított fel. Nézete szerint minden egyed fejlődési pontokon megy keresztül, melyeket a válságok jellemeznek. Habár ezek a fejlődési stádiumok genetikailag meghatározottak, az a mód, ahogyan az egyes válságokat az egyén megoldja, korántsem. Analógiával élve a sejt differenciációval, a folyamatot epigenetikusnak nevezte el, hiszen nem közvetlenül a gének vesznek részt benne. Pszichoszociális fejlődéselméletében a fejlődés 8 stádiumát különbözteti meg, ellentétben Sigmund Freuddal, aki 5 szakaszról beszél. További eltérés, hogy Erikson szerint a fejlődés egész életen át tartó folyamat, míg Freud születéstől serdülőkorig követi nyomon a fejlődést.
Erikson nevéhez fűződnek a modern pszichológia és a pszichoanalízis módszereit hasznosító biográfiák első darabjai.
Új Éned szokásai
Ahhoz, hogy valami újat alkossunk meg az életünkben, hátra kell hagynunk egy ismert és megszokott részt. Ez magában foglalja a megszokott gondolatokat, viselkedést, érzelmeket és néha a kapcsolatokat is. A legtöbb ember számára félelmetes lehet elhagyni az ismert illuzórikus biztonságot, és belépni az ismeretlenbe. Ezért olyan nehéz változtatni. Ezért olyan fontos, hogy meditációs gyakorlatod mindennapi rutinod részévé váljon. Valószínűleg sok ember csak a megélhetéséért küzd, és nem ér rá vagy lusta gondolkodni az életén, vagy csak kesereg (mi nincs, mi miért nem elérhető, hiányokban vergődés, életkörülmények hasonlítgatása másokéhoz, saját körülmények megracionalizálása, mások hibáztatása stb.) – zombi létállapot.
Gyakran lehet találkozni olyan emberekkel, akik elfelejtették, hogy mindenekelőtt miért teszünk oly sok erőfeszítést a napi gyakorlatainkba. Az nem csak a gazdagság megteremtéséről, egy új kapcsolatról, egy új munkáról vagy új lehetőségekről szól. Arról szól, hogy kivé válunk ebben a folyamatban, múltunk és életünk megszokott és ismert területeinek legyőzéséről, hogy amikor bizonytalanok vagyunk, akkor se térjünk vissza a tudattalan érzelmeinkhez, szokásainkhoz és múltbeli attitűdjeinkhez. Képzeld csak el, mi válna lehetségessé, ha minden vágyadat, energiádat és figyelmedet ugyanazzal a vággyal, energiával és figyelemmel helyeznéd a jövődbe, amilyennel önkorlátozó gondolataidba tetted. Képzeld csak el, ha abba tudnánk hagyni a félelmet vagy az aggódást, és elkezdenénk jobban átadni magunkat a szeretetnek vagy bizalomnak.
A kihívás az, hogy helyesen huzalozzuk be az új gondolatainkat, a jövő gondolatait minden nap az agyunkban. Ezzel azonban még nincs vége. Utána gyakorolnod kell azokat a szokásokat, melyeket az életed részévé szeretnél tenni. Mivel a legtöbb ember tudattalanul éli napjait, a séta közbeni meditáció jó módszer arra, hogy megtestesítsük jövőbeni energiánkat. Ha úgy járkálunk, mint egy gazdag ember, egy egészséges ember vagy egy szerelmes ember – és új módon mozgunk, mint a legtöbb korlátozások nélküli emberi lény, bizonyossággal, érthetően, szenvedéllyel és tudatossággal –, az a jövőbeni énünké válik.
Minden alkalommal, amikor olyan új döntést hozol, ami összhangban van a jövőddel, megtanítod az agyadat egy új neurológiai hardver telepítésére, hogy valóban úgy gondolkodjon, cselekedjen és érezzen, mint az a személy, akivé a jövőben válni szeretnél. Ha agyadban áthuzalozod ezeket a hálózatokat, a hardver végül szoftver programmá válik, és az olyan választások, melyek összhangban vannak a jövőddel, sokkal inkább automatikusabbak lesznek. Ha ezt elég sokáig csinálod, hogy úgy viselkedsz, mint a jövőbeni éned, a tested beletanul ebbe a folyamatba, és ez a viselkedés válik az új én szokásává. Így tudod megteremteni gondolatod és viselkedésed által az új énedet. Aztán egy napon olyan természetesen élsz majd, mint az a jövőbeni ember, akit elképzeltél, és nem úgy, mint az, akit a tudattalan programok korábban mozgattak.
A változás e folyamatában a másik hatalmas akadály, hogy megtanítsd a testedet arra, hogy érzelemmel érezze a jövődet. Minél inkább érzed jövőbeli érzelmeidet, annál kevésbé fogsz hiányban és elszigeteltségben élni, mert minél inkább a jövőbeli érzelmekre kondicionálod a testedet, annál jobban érzed, hogy az a jövő már megtörtént. Ha úgy érzed, hogy jövőd már megtörtént, akkor nem leszel ideges és stresszes, és nem akarod kierőszakolni, kívánni vagy megjósolni a jövőbeli végeredményt. Helyette tudod, hogy a jövő közeledik feléd, így minden, amit tenned kell az, hogy elfogadod, amikor kopogtat az ajtódon. Az a dolgod, hogy egész nap ebben az energiában maradj. A munka nem csak abból áll, hogy meditálsz, felkelsz, nekikezdesz a napodnak, és tudattalanul átéled, új szokást kell kialakítani, ahol öntudatlanul, tudattalanul és automatikusan éled meg jövőbeli érzéseidet.
Először is meditálnod kell, majd tudatosítanod magadban, hogy miért végzed ezt a gyakorlatot, és végül jelentéstartalmat rendelni hozzá a folyamathoz. Ha megtanulod uralni ezt a folyamatot, képes leszel úgy sorban állni egy bankban vagy élelmiszerüzletben, vagy ülni egy közlekedési dugóban, hogy a jövődben élsz, és a múltad tudattalan programjai nem irányítanak. Ha jobban át tudnád érezni, hogy kivé szeretnél válni abban a pillanatban, akkor a tested energiáját valóban megnövelnéd a jelenben, tudva, hogy minél tovább maradsz ebben az energiában, a jövőd annál közelebb kerül hozzád.
Ha hosszabb ideig így cselekszel, hogy a jövőbeli énedként jársz, ülsz, fekszel le, akkor idővel a jövőddé válsz. Ez a folyamat nem arról szól, hogy bármit is megszereznél, hanem inkább arról, hogy kivé szeretnél válni a jövőben. Úgy legyen.
Idézetek a könyvből:
“Nem várhatod el, hogy bármilyen változás következzen be az életedben, ha a gondolataid és az érzéseid nem fedik egymást. A létállapotod nem más, mint a gondolataid és az érzéseid ötvözete.”
„Mindaddig, amíg el nem szakadsz attól, ahogyan jelenleg látod a valóságot, minden változás csak véletlenszerű és múlékony lesz az életedben. Teljesen meg kell változtatnod a gondolataidat arról, hogy mi miért történik, mert csak így érheted el tartósan a kívánt eredményt.”
„Ha tehát változtatni akarunk a valóságunk egy-egy jellemzőjén, akkor új módon kell gondolkodnunk, éreznünk és cselekednünk; másnak kell „lennünk” az élményekre adott reakcióinkat illetően. Valaki mássá kell „válnunk”. Újfajta mentális állapotot kell kialakítanunk… és új eredményeket kell megfigyelnünk ezzel az új elménkkel.”
„… ha valami olyat akarsz létrehozni, ami eltér attól, amihez eddig hozzászoktál a saját személyes világodban, akkor változtatnod kell a mindennapos, rutinszerű gondolkodásodon és érzéseiden. Hiszen, ha újra meg újra ugyanúgy gondolkodsz és érzel, mint tegnap vagy tegnapelőtt, akkor ugyanazokat a körülményeket teremted meg az életedben, és ezek miatt ugyanazok az érzések ébrednek benned, ami azt eredményezi, hogy gondolataid „egy szintre” kerülnek az érzelmeiddel.”
Ajánlom mindenkinek ezt a könyvet.
