Oroszország Ukrajnában zajló inváziója instabilitást és erőszakot hozott, amelynek hatásai az egész kontinensen és világszerte éreztetik hatásukat. A válság az energiaszektort is megrázta. Európa energiájának egynegyede földgázból származik, amelynek közel 45%-át Oroszországból importálta.
A tavalyi év második felétől, ahogy egyre szélesebb kör számára világosabbá vált, hogy az Európai Unió nemcsak szavakban, hanem tettekben is határozottan eltávolodik az orosz gáztól és minimálisra csökkenti függőségét a keleti vezetékes gázhálózattól, egyre több információ jelent meg azzal kapcsolatban, hogy a földgáz kitermelése, cseppfolyósítása, szállítása mekkora környezeti terheléssel jár. Az összehasonlítások kifutása szerint a függés csökkentése akár az EU karbonsemlegességi törekvéseit is veszélyezteti.
Ennek megválaszolására többféle megközelítést alkalmazhatunk, és a módszertantól függően akár egymással ellentétes eredményre is juthatunk. Jelen cikk nem tér ki a palagáz-kitermelés környezetterhelésére, egészségügyi kockázataira, hatalmas vízfelhasználására, a technológiából fakadó folyamatos földrengésveszélyre, de a felsoroltakból is látható, hogy a hidraulikus rétegrepesztéses gázkitermelés jelentős hatással van a környezetre és az emberre. Ugyanakkor a szabályozási feltételek érvényesítésével, a megfelelő olajipari gyakorlat alkalmazásával a technológia környezetterhelése nem különbözik jelentősen a hagyományos szénhidrogéniparétól.
Cikkünk a különböző Európába irányuló gázimport éghajlati intenzitását hasonlítja össze. Nem lehet egyszerűen LNG és vezetékes gáz összehasonlítást végezni, mivel ezek éghajlati intenzitása nagyon eltérő attól függően, hogy honnan származik és hogyan szállítják, mivel a gáztermelésből és -szállításból származó kibocsátások jelentősen eltérnek, és az ellátási láncban keletkező kibocsátások a gáz teljes életciklusa során keletkező összes kibocsátás jelentős részét teszik ki.
Az EU jelenleg az Egyesült Államokból és Katarból importálja cseppfolyósított földgázának jelentős részét, így ezt a két forrás vizsgálatát szerepeltetjük, amelyet a Rocky Mountain Institute (RMI) végzett el. A tanulmány alaposabb betekintést mutat a Németországba és Európa többi részébe irányuló orosz gázszállítások kiváltásával kapcsolatos éghajlati kockázatok számszerűsítéséhez. Modelljükben értékelték az egyes globális olaj- és gázforrások életciklus-alapú üvegházhatásúgáz-kibocsátási intenzitását – a kitermelés és feldolgozás, a finomítás, a szállítás és a végfelhasználás szempontjából. Utóbbira itt nem térünk ki, mert a kérdéskör szempontjából nem releváns. Célállomásként Düsseldorfot határozták meg orosz, amerikai és katari gáz kibocsátási intenzitásának összehasonlításánál. A modell alapján arra a következtetésre jutottak, hogy gázszolgáltatótól függően a Németországba irányuló orosz gáz karbonlábnyoma 2-3-szor nagyobb, mint az amerikai és a katari gázé a földgáz életciklusának végfelhasználás előtti részében. Míg az orosz vezetékes gáz átlagosan 418 kgCO2e/boe (kg CO2 ekvivalens/hordó olaj egyenérték), addig az amerikai LNG éppen a fele, 209 kgCO2e/boe, a katari LNG a harmada, 139 kgCO2e/boe.
A kibocsátások további bontása azt mutatja, hogy a hagyományos szénhidrogéntermelés alacsonyabb kibocsátással jár, mint az amerikai kitermelés, viszont a hosszú orosz csővezetékeken keresztül történő gázszállítás 3-szor olyan karbonintenzív, mint az Egyesült Államokból, vagy épp a még közelebbről érkező Katarból történő szállítás.
Ez a metánszivárgásnak köszönhető: a földgáz több mint 97% metánt tartalmaz, amely 20 éves időtávlatban 85-ször erőteljesebben hajtja a globális felmelegedést, mint a CO2. Az orosz csővezetékek hosszabbak és szivárgóbbak, mint az Egyesült Államok és Katar infrastruktúrája. Az RMI példájában a gáz Oroszországból Düsseldorfig 4.824 km-t tesz meg a csővezetékekben, ami ötször hosszabb, mint az amerikai útvonal (963 km), és 16-szor hosszabb, mint a katari gázé (298 km). A Nemzetközi Energiaügynökség becslése alapján 1 km-nyi tipikus oroszországi szállítóvezeték kétszer annyira szivárog, mint ugyanolyan hosszúságú amerikai vezeték. Tehát az amerikai útvonal esetén a vezetéken keresztüli gázszivárgás tizede az orosznak.
Viszont az LNG szállításnál a vezetékes földgázszállítással ellentétben megjelenik a cseppfolyósítás és a tengeri szállítás is, amely esetén szivárgással és energiafelhasználásból adódó kibocsátásokkal is számolni kell. A Transport & Environment fenntarthatósági civil szervezet elemzéséből kiderül, hogy az Európai Unió hajózási kibocsátása tavaly 3%-kal nőtt, amit főként az LNG-import megugrása okozott. Összességében az uniós hajózási ágazat CO2-kibocsátása 2022-ben 128,2 millió tonna CO2-ra emelkedett az 1 évvel korábbi 126,3 millió tonna CO2-ról. Bár az LNG-tartályhajók nem a tengeri közlekedésből származó kibocsátások legnagyobb forrása, a közelmúltbeli növekedés nagy részét mégis ezek okozták, mivel az LNG-tartályhajók armadája sietett Európába, hogy pótolja az elveszett orosz gázt. Az LNG-tartályhajók kibocsátása tavaly több mint 50%-kal, 10,1 millió tonna CO2-re lőtt fel, és 2018 óta megduplázódott.
Ráadásul az LNG-tartályhajók a szállítás és a visszaalakítás során is metánt szivárogtatnak. Az NRDC elemzése szerint az LNG teljes életciklusa során (azaz a fenti vizsgálathoz képest ebben már szerepel a felhasználás is) keletkező kibocsátások 2-11%-a a szállítás során, 1-3%-a pedig az újragázosítás során keletkezik.
Összességében tehát elmondható, hogy a vizsgált esetben az LNG szállítás karbonlábnyoma alacsonyabb, mint az orosz vezetékes földgázé, viszont ez nagyban függ a kitermelés helyétől, a kitermelés módszerétől, illetőleg a vizsgált vezetékrendszer állapotától. Ha a példába belevettük volna a norvég vezetékes gázszállítást, akkor egyértelműen az jött volna ki a felsoroltak közül a legkevésbé karbonintenzívnek. További konklúzió, hogy ugyan az LNG importnak nagy a klímaintenzitása, de sok esetben még így is kedvezőbb, mint az orosz gáz Európába való eljuttatása, tehát az a megállapítás, amely szerint az orosz gáz „klímabarátabb” volna, mint bármilyen LNG, tételesen cáfolható.
Kelner Máté
